A kegyelem fogalma és elmélete II. Rákóczi Ferenc Confessio peccatoris című művében

Abstract

A francia- és törökországi száműzetésben 1716–1720 között írt Confessio peccatoris az európai önéletrajzi irodalom különleges darabja. A kegyelem a bűn/bűnbánat/bűnhődés gondolata mellett a mű másik vezérmotívuma. A dolgozat jellemzi a kegyelemmel kapcsolatos fogalomhasználatot, bemutatja a kegyelem tipológiáját, funkcióit, elméletét és retorikáját, s megkísérli meghatározni Rákóczi kegyelemtanának eszmetörténeti kontextusát. Rákóczi a kegyelem által kiváltott megtérés aktusa felől láttatja önmagát, s életét a kegyelem perspektívájába állítja. A kegyelem eszméje magyarázó elvéként szolgál élete és a történelem fordulataira. A Confessio eredeti kísérlet a hivatalos egyházi kegyelem-felfogás és a janzenista nézetek egyeztetésére. Elvi megjegyzéseit Rákóczi alárendeli a morális kérdések tárgyalásának, s funkcionalizálja az elbeszélésben és a meditációban. Felfogása lényegében megegyezik Augustinuséval, s nem ellentétes Jansen koncepciójával sem.