Minden

Heltai Gáspárt, a magyar nyel­ vű szépirodalom születésénél bá­ báskodó nyomdászt, írót és refor­ mátort nem kell bemutatni a nagyközönségnek. De a Kőszeghy Péter gondozta új válogatáshoz csatolt bibliográfiából, melyet Stauder Mária állított össze, ki­ derült, hogy az eddigi Heitaikiadások, melyeket mai helyes­ írásra írtak át, többségükben nemcsak hangalakjukban, de szö­ vegükben is jócskán eltértek az eredetitől. Kőszeghy — helyesen — úgy véli, hogy a mai közön­ ségnek nincsen szüksége „ki­ igazított” és átírt Heltaira — megáll ő, mégpedig szilár­ dan, a maga lábán is — ; így változtatás nélkül közli a XVI. századi szövegeket Ám, _ amíg egyik szeme Heltain, a másik az olvasón: kimerítő, szinte tökéletes­ nek mondtató szómagyarázatok­ kal és jegyzetapparátussal látja el a kiadványt. Mert bőven akad­ hatnak az író nyelvében ízes, jel­ legzetes, de a mai fül számára szokatlan és jelentésüket vesztett szavak, szólásmondások, ma már elavult szerkezetek. Bizonnyal kevesen tudják, hogy a hengér hó­ hért, a pafcocsa tréfát, a kabala pedig kivénhedt kancát jelent. Az eligazodást segíti Kőszeghy Péter kimerítő tanulmánya is, mely feltárja a Heltai-életmű bel­ ső összefüggéseit, részletesen tár­ gyalja az írónak forrásaihoz való viszonyát, és közvetíti mindazokat a fontos eredményeket, amelye­ ket a szaktudomány eleddig a Heltai-filológiában elért és ame­ lyeknek ismerete a könyv olvasá­ sakor nélkülözhetetlen. Háló — ezt a címet viseli a kö­ tet, hiszen elsőként közli népsze­ rű kiadásban, teljes terjedelmé­ ben Heltainak azonos című mun­ káját A saját szerzésű bevezető­ vel és „Végező beszéddel” ellátott, egyébként Gonsalvius Reginaidus­ tól fordított inkvizíciótörténetet végigolvasva meggyőződhetünk róla, mennyire lehetetlen a régi­ ségben „tiszta” szépirodalomról és „tiszta” vallásos literatúráról be­ szélni. A Háló — ez a szó az „egy­ ügyű keresztyének” , azaz a pro­ testánsok megfogására font hálót, vagyis az inkvizíciót jeleníti — mintapéldája annak a régi iro­ dalmi gyakorlatnak, amelyben a hitbuzgalmi és a szépirodalmi (re­ torikai) szempontok együtt, egy­ másban és egymástól elszakíthatatlanul érvényesültek. Ma is megdöbbent az a tűz, amely Hel­ tai kifakadásaiban lobog, midőn unitárius hitét védve „tarkabarka macskának” nevezi a „pápai álla­ tos saömélliességet”, vagyis a Háromságot a pápát pedig Anti­ kriszt usnak és „megtestesült ördegnek” titulálja. Az ember és a kor eltűnt, de a szenvedély ott iz­ zik a csavaros, ágas-bogas mon­ datokban. Semmilyen történelem­ könyv nem idézheti föl jobban a magyar protestáns kort, mint a magyar íróvá lett kolozsvári szász tipográfus szavai. Reginaidus spa­ nyol történetei, melyek az „ördegnek hóhérinak”, a „szent vadá­ szoknak”, az inkvizitoroknak rém­ tetteit példázzák, ma is megszívle­ lendők, hiszen — mint erre Kő­ szeghy Péter is figyelmeztet — az eszmék megváltoztak, a módsze­ rek azonban — például a közel­ múlt inkvizítorainál — rendkívül hasonlóak maradtak. Heltai is azért beszéli el a távoli Hispalisban történteket, agyafúrt kínzáso­ kat és még gonoszabb furfangú vallatási módszereket, hogy ide­ haza megértsék, és senki ne vélje, „hogyha Magyarországba beférkezhetnének, hogy külenben va­ dásznának, vagy lágyobban csele­ kednének” . A kötetnek csaknem egynegyede — válogatás a megmagyarított Bonfini-krónikákból. Olyan mű ez, amely része magyar történelmi tudatunknak akkor is, ha szöveg szerint nem ismerjük. Hogy is ne örülnénk, mikor eredetiben olvas­ hatjuk a Hunyadi János születé­ séről szóló legendát vagy a Má­ tyás királyról és a kolozsvári bíróról szóló történetet, melyekben Heltai iagzi epikust rátermettség­ ről tesz tanúbizonyságot. Az egész könyvet, de e részeket különösen ajánljuk — Heltaival szólva — „minden jámbor olvasónak” . Mikor a jeles magyar deákos költő, Rájnis József Bőd Péter írói lexikonét, a Magyar Athénást lapozgatta, igen megütközött azon, hogy a derék protestáns literátor csak ímmel-ámmail emlegeti, „s költött neveknek mondja Faludit s Dorellt” , azaz álnévnek véli a Faludi Ferenc nevet, s William Darrellről sem hallott, akinek műveit Faludi fordította. Rájnis azonmód verset kanyarított szere­ tett iskolaigazgatója védelmére (Faludi Ferenchez, 1773), akit a magyar poéták „csudájának” tar­ tott s alaposan megleckéztette a — természetesen általunk nagyra becsült — tudóst, „ama szaporaszavú, kevés-savú Pétert” . Végigolvasva a Téli éjszakák című, Szörényi László szerkesztet­ te új válogatást Faludi prózai műveiből, eszünkbe ötlik, vajon mennyi kevés-savúnak éppen nem mondható Péter található manap­ ság, aki, ha álnévnek nem is gon­ dolja a Faludi nevet, azonkívül, hogy „Fortuna szekerén okosan ülly”, bizony nem sok jut eszébe róla, az író prózai munkáiról pe­ dig éppenséggel nem tud. Talán nem tévedtünk, ha úgy gondoljuk, hogy — voltaképpen önhibájukon kivik — sokan vannak e Péte­ rek. Faludi írásai javarészt oktató moralizálások, melyeknek érde­ kessége (és talán korabeli nép­ szerűségének titka) az, hogy ben­ nük az író az erkölcsi tanítást mindig illemtani tanácsokkal kap­ csolja össze. A Darrell-fordítást lapozgatván mi is örömünket lel­ hetjük abban, ahogy a bölcs Eusebiils az ifjú Neandert az „udvariságra”, a helyes viselkedés­ re oktatja, hiszen eközben bepil­ lanthatunk egy rokokó dáma budoárjába vagy egy pompás tánc­ terembe, ahol „gyönyörűség látni: mikor egy szépen termett ú rfi.., helyesen szedi s rakja teljes inait, kellő tetsző móddal viseli jól övedzett karcsú derekát, kezeit, egész testét ezer mesterséggel forgatja!’. Eosebius a „közép út” moráljára tanít. Egyrészt e világnak „bubo­ rék múlandóságáról” az igaz bol­ dogságra tereli Neander figyelmét, mely „nem egyéb, hanem némely jól töltött ' időcskének jutalma”. Szörényi László alapos utósza­ vának felismerése, hogy az író (szintén Graciánból fordított) Criticón-válogatásában, melyet Darrell művéhez illesztett, hallatja saját hangját is, szembeszegül forrásával, Graciánnal, és elítéli Hypocrinde udvarát, azaz tulaj­ donképpen a graciáni filozófiát Faludi magáénak vallotta a ho­ ratiusi hasznosság és .gyönyörköd­ tetés elvét. Az írói szándék a mai olvasó számára is leginkább élve­ zetes műben, a Téli éjszakák, vagyis azok unalmit enyhítő be­ szédek című novellagyűjtemény­ ben egyértelműen a gyönyörködte­ tés felé hajlik. Itt a derék jezsuita még „Cupido kis királynak” a tör, ténetbe keveredését sem tartja „erkölcs-vesztegetésnek” . A kötet belső arányai, a szöve­ gek jól kitapintható, logikus szer­ kesztői szándékot mutató elrende­ zése és az igen színvonalas, jó ízléssel válogatott, egyáltalán nem csupán díszítő funkciójú illusztrá­ ciós anyag vonzóvá és elérhetővé teszi az olvasó számára Faludi prózáját mely egyébként a mai kö­ zönségtől bizonyos vonatkozásban még a Keltáiétól is távolabb áll. Ugyanis Faludinál mindig a stílus uralkodik az eszme fölött, a mit mindig alárendelődik a hogyan­ nak. Épp ezért — Horváth János­ sal szólva — „a magyar stílínyencség ünnepi lakomáin van inkább helye: mindennapi eledel­ nek nehéz” . Az írót ma is jelentős nyelv­ művelőként, utolérhetetlen stílustervező művészként tartjuk szá­ mon. Illik rá a műveit kiadó, Ré­ vai Miklós jellemzése: magyar Ci­ cero. Itt jegyezzük meg, hogy re­ mek ötlet volt Rónay György — mintegy huszonöt évvel ezelőtt írt — tanulmányát a könyv előszava­ ként szerepeltetni, hiszen aligha találhattak volna jobb írást, amely Faludit, a rendkívüli tehetségű stílművészt és a „keresztény hu­ manistát” ilyen közvetlen, benső­ séges hangon, egyszersmind nagy erudicióval mutatja be.