Kísérleti lélektan – Válságon innen és túl

Edward Titchener 1904 szeptemberében, egy St. Louisban tartott nemzetközi pszichológiai konferencián The problems of experimental psychology címmel tartott előadást (Titchener , 1905). „Mi a kísérleti lélektan?” – tette fel a kiinduló kérdést, és számba vette a rohamosan fejlődő terület gondjait. A pszichológiai kísérlet tiszta, eredeti formájában a „normál, felnőtt emberi elme vizsgálata, szigorúan kontrollált és megfelelően variált feltételek között” (Titchener, 1905, 208). A feladat hatalmas – állapította meg; „az elme a mi közös ellenfelünk, és a laboratóriumi kísérletező saját tapasztalatán tanulja meg, hogy ne becsülje le az ellenfelét” (Titchener, 1905, 222–223). Titchener azonban azt is megállapítja, hogy a kísérlet mint módszer „elszabadult”: amerre a pszichológia megy, vele megy a kísérleti módszer is, és a gondok sokasodnak. A gondok a 21. századba lépve sem szűntek meg. A 2010-es évek módszertani válsága a kísérleti pszichológiát telibe találta, bár elsősorban a szociálpszichológiai kísérletezéshez tartozó esetek váltak kritika tárgyává. A krízis kulcspontjait a következők jelentették: az akadémiai csalások megnövekedése; a jól publikálható, „szexy” eredmények előtérbe kerülése; a pontos megismétlések és a negatív eredmények mellőzése; a megkérdőjelezhető kutatói gyakorlatok elterjedése – ilyen az adatgyűjtés szignifikanciaértékhez való igazítása, az eredményekre és a függő változókra vonatkozó szelektív beszámolás, az utólagos adatkizárás, az alacsony mintanagyság és statisztikai erő a vizsgálatokban; a statisztikai nullhipotézis félreértelmezett használata; és a transzparencia hiánya a kutatási és a publikációs folyamatban (vö. Chambers, 2017; Szokolszky, 2018).