A Balaton-parti nyaralók építészete a rekreáció 20. századi életformáinak tükrében

A Balaton-parti nyaraló a 20. század karakteres épülettípusává vált Magyarországon, miközben a feladat kis léptékéből adódóan a szakirodalomban kevésbé került előtérbe. A tanulmány a balatoni nyaraló mint regionális szintű jelenség elemzésével arra keres választ, hogy milyen jellegzetességek mentén definiálható az épülettípus kialakulása. Az építészeti jellegzetességek átalakulásai hogyan függnek össze az üdülőhelyi életformaváltásokkal? Az elemzés forrásai a 20. század nyaralóépítészetét koncepcionális szinten elemző korabeli publikációk. A feldolgozás módszere a nyaraló jelenségét eszmetörténeti szinten, mint a regionális modellre adott eszmei válaszokat vizsgálja, a megépült példákat a koncepciók illusztrálásaként mutatja be. A tanulmány a nyaralóépítészet sajátosságait a történeti villaépítészettől elkülönítve szemléli, és rámutat az üdülőhelyi életformákból, szerkezeti megfontolásokból és formálási stratégiákból adódó jellegzetességekre. A nyaralóépítészet karakteres megoldásai a nyári hónapokra korlátozódó szezonális életformára adtak válaszokat, napjainkban azonban a tóparti életvitel egyre inkább négy évszakossá válása a lakhatási formák fokozatos átalakulását és a nyaralóépítészet tóparti jellegzetességeinek elhalványodását okozza. A tanulmány rámutat a régión belüli tényezők és a régión túli formálási irányzatok hatásaira, és hangsúlyozza, hogy bár a Balaton-parti nyaraló fogalmát a helyi adottságokhoz alkalmazkodva alakították ki, az épülettípus jellegzetességei az üdülőhelyek életvitelének általános jellemzőihez kötődött, így a régióban kialakított mintázatok más üdülőhelyeken is megjelentek, feloldva a sajátos regionális karaktereket.