Elmélet és gyakorlat kapcsolata •

Elmélet és gyakorlat kapcsolatát ezúttal az építészetoktatás történetén keresztül vizsgáljuk, azon belül is az 1950-es évek lehetőségeit oktatói, majd hallgatói szemszögből végignézve. Ez az időszak két okból lehet külön kutatás tárgya. Egyrészt mert az 1940-es, 1950-es évek fordulóján a magánirodákat a nagy állami tervezőintézetek váltották fel, és így a professzorok sem folytathattak a továbbiakban önálló tervezői tevékenységet az oktatás mellett, pedig nem sokkal korábban a kettő még fizikailag is szorosan összefonódott, hiszen az egyetemen belül működtethették irodáikat. A másik, ami miatt az 1950-es évek eleje érdeklődésre tarthat számot, az a szocialista realista stílusdiktátum megjelenése, amelyhez az oktatásban is alkalmazkodni kellett. A tervezést oktatók gyakorlati tapasztalatszerzésének fontosságát minden irányból elismerték, így hamarosan megoldást találtak a problémára: az építészkari tanszékek tervezői munkaközösségként kaptak meghívást nagyszabású tervpályázatokra, vagy közvetlen megbízással keresték meg őket. A tanulmány a Magyar Építőművészet folyóiratban ekkoriban publikált tanszéki munkákat veszi sorra és mutatja be rajtuk keresztül az aktuális építészeti tendenciákat, melyek a Műegyetemen is egyértelműen éreztették hatásukat. A továbbiakban a hallgatók lehetőségeivel foglalkozunk, hiszen az építészetoktatásban az elméleti tudás elsajátításán túl a gyakorlati ismeretek minél szélesebb körű bővítése is nagy jelentőséggel bír – a múltban és napjainkban egyaránt. A hallgatók is bekapcsolódhattak bizonyos tanszéki feladatokba, de tervpályázatokon is indulhattak, külön engedéllyel dolgozhattak, illetve mindegyikük számára kötelező volt 1951-től a nyári termelési gyakorlaton való részvétel. Egy-egy visszaemlékezés segítségével kitérünk arra is, hogy mennyire voltak elégedettek az oktatók és a hallgatók egyetemen kívüli feladataikkal – így személyes nézőpontokkal is kiegészülnek a levéltári és szakirodalmi források.