Rekonstrukció, újrafelhasználás és bontás •

Az 1945 utáni modern épületek sorsa ma különösen problémás. A hazai műemlékes és építész szakma egy része, a nemzetközi szaktekintélyekkel egyidőben, már a kilencvenes évek elején felfigyelt arra, hogy különleges, a hagyományos műemléki rekonstrukcióktól eltérő hozzáállást kíván megújításuk. A kétezres évek eleje óta azonban átfogó, szintetizáló kutatás itthon nem történt, és (a szocreál épületekkel nem számolva) csak néhány 1951 előtti épület vitatott műemléki rekonstrukciójára került sor. A hazai intézményes műemlékvédelem még a 2010 előtti időszakban sem tudott módszertani szempontból megújulni. Ennek akadálya nem elsősorban szakmai, inkább a döntéshozói akarat hiánya volt. Példákkal illusztrálom, hogy Nyugat- Európában eközben milyen eredményeket értek el a modern épületeknek – elsősorban a hatvanas évek épületeinek – felújítása területén, és ennek kontextusába helyezem a hazai helyzetet. Miközben itthon a hivatalosan védett, II. világháború utáni épületek legtöbbje pusztul, a védelem körein jórészt kívül esők újrahasznosítására számos példát találunk. Az adaptive reuse (alkalmazkodó, rugalmas újrafelhasználás) a nemzetközi építészeti színtér egyik legkurrensebb témája az utóbbi évtizedben. A fogalom több lehetséges értelmezése közül tanulmányomban leginkább úgy tekintek rá, mint az építészet, a belsőépítészet és az örökségvédelem egyfajta metszetére,1 szem előtt tartva, hogy ez a fajta alkotói hozzáállás magában hordozza az újrahasznosítás fenntarthatósági és környezetvédelmi aspektusait is. A 2008-as gazdasági világválság után, de kiemelten 2015 körültől megfigyelhetjük a hazai, 1945 utáni épületállománnyal foglalkozó reuse-projektek számának, valamint az ezekre irányuló figyelemnek a növekedését. Új lendületet kapott és új szereplőkkel gazdagodott az e korszak örökségéről szóló párbeszéd is – igaz egy szűkebb szakmai közeg kereteit továbbra sem lépi át. A rekonstrukciók mellett kiemelt hangsúlyt kapott az újrahasznosítás fontossága az egyre fokozódó klímaválság kihívásaira is reagálva. Az intézményes védelemtől függetlenül létrejött hazai újrahasznosítási projektek közül vannak példamutatók, vitathatók és pusztítók is. Konkrét eseteket mutatok be vázlatosan, amiből, ha átfogó folyamatok nem is, de tendenciák kirajzolódhatnak. Az ezekben való eligazodást rövid kritikai elemzések segítik. A példák sora mutatja, hogy „szerves” folyamatként is megindult a megújulás, ugyanakkor az örökség jórészt védtelen a mindenkori politika és a beruházók esetleges romboló szándékától. Amennyiben hiányzik az intézményes, de differenciáló, többszintű és rugalmas örökségvédelem, a felújítások sikere az egyes építészek és megbízóik ízlésén és szubjektív döntésein múlik. The fate of modern buildings built after 1945 is particularly problematic today. Some of the Hungarian architects and experts of the built heritage, at the same time as international professionals, noticed in the early 1990s that their renewal required a special attitude different from traditional reconstructions of the monuments. However, since the early 2000s, no comprehensive, synthesizing research has taken place, and only a few modern buildings built before 1951 have undergone controversial monumental reconstructions. The institutional protection of monuments in Hungary could not be renewed from a methodological point of view, even in the period before 2010. The obstacle to this was not primarily professional, but rather a lack of the will of the decision-makers. I illustrate with examples the results achieved in Western Europe in the field of reconstruction and reuse of modern buildings, especially from the sixties, and I place the Hungarian situation in the context of this. While in Hungary the officially protected post-World War II buildings are perishing, there are many examples of the recycling-architecture and reuse of those which are largely outside the scope of defense. Adaptive reuse is one of the most pressing themes of the international architectural level in the last decade. Dealing with the post-war building after the 2008 world economic crisis, and especially around 2015, we can observe an increase in the number of Hungarian reuse projects and the attention paid to them. The dialogue on the legacy of this era has also gained new impetus and new actors joined it – although it still does not go beyond a narrower professional environment. In addition to historical reconstructions, emphasis was placed on the importance of reuse in response to the challenges of the growing climate crisis. Dealing with the Hungarian building stock after 1945 was again thematized by a young generation of architects after the 2008 global economic crisis, but especially from around 2015, in a more complex way (social, economic, cultural, political, etc.). In addition to reconstructions, the importance of recycling in response to the challenges of the growing climate crisis was also highlighted. Regardless of institutional protection, recycling projects have proliferated in Hungary in the last decade. Some of them are exemplary, but many of them are debatable, or even destructive. I outline specific cases from which comparison general trends can emerge. Orientation in these is aided by brief critical analyses. A series of examples show that the renewal has begun as an “organic” process, but at the same time the heritage is largely unprotected from current politics and the potentially destructive intentions of investors. In the absence of an institutional but at the same time differentiating, multi-level and flexible heritage protection, the success of renovations depends on the tastes and subjective decisions of individual architects and their clients.