A budai Várnegyed műemléki kutatása és helyreállítása 1945–1960

Budapest 1944–1945-ös ostroma súlyos károkat okozott a budai Várnegyed épületállományában. Paradox módon éppen ez a pusztítás járult hozzá, hogy a negyed legtöbb épületében sikerült feltárni a középkor addig ismeretlen – gyakran jelentős – maradványait. A tanulmány fő célja bemutatni, hogy a műemlékes építészek milyen lehetőségeket láttak a sérült épületek helyreállítására, a korábbi állapot rekonstruálására, vagy az arra érdemes részletek bemutatására. Bemutatja e munka gyakran változó intézményes kereteit, legjobb szakembereit, és azokat az elveket, melyekben mindannyian egyetértettek az 1949-es törvényerejű rendelet alapján műemléki területként kezelt Várnegyedben. Ezeket rögzítette az első rendezési terv (1948–1949), melynek irányelvei (legfőbb érték a középkori-barokk polgárváros karaktere, léptéke és utcaképei) a legutóbbi időkig közmegegyezésnek örvendtek. A késő 19. század túlzott magasságú épületeinek felső szintjeit visszabontották, túl hangsúlyos architektúráját lecsendesítették. Az 1954-es részletes rendezési terv már a negyedben lakók igényeire is tekintettel volt, ám az üres telkek beépítését elég sematikusan szabályozta. 1948 és 1960 között számos műemlék helyreállítás elkészült, a foghíjak beépítése viszont csak 1957-től vette igazán kezdetét. Az a néhány példa, ami korábban megvalósult, semleges architektúrával igyekezett igazodni a műemléki környezethez. E gyakorlatnak a fiatal építészgeneráció vetett véget azzal a meggyőződéssel, hogy – ha minden kor a saját stílusában épített a vár területén – akkor a modern építészetnek is ezt kell tennie.