Marginalizált térből átmeneti térbe. Egy térbeli-társadalmi mobilitási pálya megélt jelentései

Abstract

A tanulmány egy stigmatizált és marginalizált falusi térből egy társadalmilag heterogénebb városi átmeneti térbe (Vigvári 2016; Virág 2018) költöző roma nő, illetve családja térbeli, valamint társadalmi mobilitásának ívét és megélt tartalmát próbálja elemezni a habitust „társadalmi helyérzetként” (Bourdieu 2002; Hillier–Rooksby 2002) értelmezve. Az elemzés a „társadalmi helyérzetként” felfogott habitus kognitív struktúráit a helyek reprezentációján, a helytapasztalaton, a testiesült struktúráit a térhasználaton és az életmódon keresztül vizsgálja (Bourdieu 2000, 2002; Dúll 2014, 2015a, b). Az elemzés megmutatta, hogy a szóban forgó család története nem egyszerűen egy falusi marginalizált térből egy relatíve jobb helyzetű városi átmeneti térbe vezető térbeli mobilitás. Mind a térbeli, mind a társadalmi (foglalkozási) mobilitás fokozatos kiágyazódást és előrelépést mutat, amit egy mikromobilitás (Porcelli et al. 2014) indított el. A térbeli és a társadalmi mobilitás íve a helyek reprezentációjából és a foglalkozási mobilitással járó (társadalmi) szerepváltozásokból kiolvasható, míg a mobilitás megélt tartalmát, a habitusra gyakorolt komplex hatásait a térhasználat és az életmód változásai, illetve az ezek körüli feszültségek fedik fel. A térbeli mozgást a kibocsátó falusi tér taszító tényezői és a városi zsugorodás kontextusában alakuló sajátos átmeneti tér is alakította. Következésképp ez a mobilitási pálya egyszerre tekinthető bizonyos fokig tipikusnak az adott városi átmeneti térben, illetve atipikusnak a falusi marginalizált térből való ritka kilépés miatt. A család mindkét térben kissé „kilógó”, ambivalens pozíciót foglal(t) el, ami a térbeli-társadalmi mobilitással együtt ambivalens „társadalmi helyérzetet” körvonalaz. Az ambivalenciák, azaz a mobilitás megélt jelentései önértelmezésre, önpozicionalizálásra sarkallnak, ami betekintést nyújt a habitus lassú adaptálódásának folyamatába.