Élvezet és erőszak a szenvedésben : A fájdalom keletkezéstörténete Nietzschénél

Az erőszak és a fájdalom nietzschei affirmációja alighanem a gondolkodás minden formája és történeti hagyománya számára kihívást jelent, amennyiben ez a gondolat lényegéből adódóan olyan ellenállásba – az elszenvedésbe mint az erőszak és a fájdalom tapasztalatába – ütközik, amelyet sohasem lehet maradéktalanul felszámolni. A „fájdalomban való általános gyakorlatlanság”1 és a fájdalom ösztönző, stimuláló hatásának a hangoztatása a 19. század utolsó és a 20. század első évtizedeinek a kontextusában ugyanakkor egyáltalán nem szokatlan vagy hallatlan gesztus, sőt a természettudományos világnézettel szembehelyezkedő kultúrkritikai diskurzus egyik leggyakoribb toposza.2 A gyors fejlődésnek induló orvostudomány vívmányai, a fájdalomcsillapító szerek és az anesztézia széles körű elterjedése a létértelmezés metafizikai jelentésrendjének felbomlásával párhuzamosan ekkor minden eddiginél nyomatékosabban vetette fel a fájdalomérzet „hasznának” és egyáltalán az érzetek (aiszthészisz) jelentésének a kérdését.3 A fájdalom pozitív, kritikai funkciója, a saját lét egyediségének és felcserélhetetlenségének a megtapasztalásában játszott szerepe, illetve a tapasztalat gazdagságát és intenzitását növelő hatása, amelyet ekkor az érzékelés mesterséges és teljes kioltásának a lehetősége fenyeget, a 18. század végi vitalista irányzatok és a német idealizmus hagyománya felől is megerősítést nyerhetett, melyekben az inger (Reiz) értelmében vett fájdalom az élet alapvető és immanens mozgatórugójaként, az ember önformáló tevékenységének és erejének az ösztönzőjeként még a szellemi és kulturális folyamatok szerves részét képezte.4 A fájdalom ilyen értelmezéseit ugyanakkor nem lehet minden további nélkül összhangba hozni azzal, amit Nietzsche ebben az összefüggésben affirmációnak vagy