Szóbeliség és írásbeliség viszonya a korai ómagyar korban

A jelen tanulmány célja egy olyan kérdéskör vizsgálata, amelyhez a magyar nyelv 11–13. századi emlékei első látásra kevés fogódzót kínálnak, de amelynek megközelítéséhez különféle tudományterületek átfogó munkái és részlettanulmányai kiindulópontul szolgálhatnak. Az első felmerülő kérdés a magyar írásbeliség kezdeteivel kapcsolatos. Fontos számolni azzal, hogy már a latin ábécé átvétele előtt, a 10. századtól létezett egy steppei eredetű magyar írásrendszer, az ún. székely írás, melyet erdélyi templomok feliratai őriztek meg. A középkori nyelvhasználat központi kérdése a magyar nyelvű szóbeliség és a latin nyelvű írásbeliség kettőssége és elválaszthatatlan kapcsolata. Ez sajátos módon jelentkezik az oklevélírás területén, ahol a magyar helynevek beillesztése a latin oklevelekbe számos egyedi megoldás kidolgozását tette szükségessé. Az első magyar nyelvű szövegek (Halotti beszéd, Ómagyar Mária-siralom) kapcsán a kulcskérdés az, hogy a latin forráshoz képest ezek nem fordítások, hanem adaptációk, melyek hátterében az élőszóban való tolmácsolás hosszú gyakorlata áll. Az Ómagyar Mária-siralom hatása a szóbeliség szintjén évszázadokon át fennmaradt az archaikus népi imádságok műfajában.