Telepítés- és településpolitika a Dél-Alföldön a török kiűzésétől 1944-ig

1683-ban a török vereséget szenvedett Bécs ostromakor. A győztes keresztény koalíció megkezdte a török által megszállt magyar területek felszabadítását. 1686-ban felszabadult Buda, s ezzel forduló pont következett be a felszabadító háborúban. 1688-ban Kollonics Lipót és szakértői csapata kidolgozta a teljes visszafoglalás utáni időszakra vonatkozó, szinte minden lényegi kérdést átfogó reformtervét. Egészében nem fogadta el a Habsburg-ház, de sok elemét megvalósította. A leglényegesebb elem a volt hódoltsági területek újbóli benépesítése volt. 1711 után kezdődtek meg igazán a tömeges betelepítések. Mária Terézia a Dél-Alföld területén kijelölte az új szabad királyi városokat, mint a térség jövőbeni központjait. A volt hódoltsági területen 1044 új, szabályos alaprajzú falut hoztak létre. A soknemzetiségűvé vált területen gyors helyreállítási, majd növekedési és gazdagodási folyamat bontakozott ki. Az I. világháború, illetve az országhatárok és impérium változások alapvető következményekkel jártak a lakosság egymás közötti viszonyaira. Az új délszláv állam erőteljes etnopolitikát folytatott a kisebbségek (mindenek előtt a magyarok és németek ellen). A II. világháború alatt ismét változtak a határok, s visszatért a terület egy részére a magyar hatalom. A bukovinai székelyek betelepítésével 1941-ben a magyar kormány szintén etnopolitikát valósított meg, a kiszorított szerbek helyére telepítették őket. 1944 őszén a székelyek nagy része elmenekült a Dunántúlra. A helyben maradt magyarokra a térség történetének egyik legvéresebb megtorlása várt.