Múzeumok új, környezeti nevelési szerepkörben a fenntarthatóságért

Az emberiség jelen helyzetében a viszonylagos jólétből és az informatikai forradalomból fakadó újabb szabadság (vagy annak illúziója) sokak számára elfedi a kisebb-nagyobb kríziseket (háborúk ökocídiummal, gazdasági válság, társadalmi válság, szegénység, és az egész mögött értékválság, túlfogyasztás, globális klímaváltozás és biodiverzitás-krízis). A globális környezeti problémákkal három évtizede foglalkozik az ENSZ szintjén az emberiség (a Riói konferencia, 1992 óta), és rengeteg előrelépés dacára a globális, és legtöbb helyen a helyi környezet állapota folyamatosan romlik. A (tágan értelmezve) emberi fogyasztás kiszolgálásából élő, a fogyasztás mesterségesen fokozott növeléséből élő, illetve meggazdagodó emberektől hiába várjuk, hogy hosszú távon gondolkozzanak. Minden felelősen gondolkozó értelmiségi szerepben fontos volna viszont egyrész odafigyelni a kiváltó okokra, pertraktálni azokat, másrészt pedig olyan viselkedési és életmintákat felmutatni, amelyek a krízisekből kifelé vezető úton vannak. A környezeti nevelés évtizedek óta törekszik ember és környezete megalapozott, hosszú távon fenntartható viszonyára oktatni és nevelni. A múzeumpedagógia, a közösségek kulturális örökségének azonosításával, őrzésével és terjesztésével alternatív, és rendszerint kisebb környezeti terhelést jelentő tevékenységekre ösztönöz, ilyenek felé fordítja a figyelmet. A nevelési gyakorlat mindkét ága mutat hasonló értékeket és használ hasonló módszereket. Jelen írásban keressük az azonosságokat, és az egymást kiegészítő, segítő különbségeket, megmutatjuk, hogy a két terület együttműködésének hazánkban múltja van, és eredményei vannak. Mindezt annak érdekében, hogy a múzeumoknak a fenntarthatóságra nevelésben lehetséges szerepét nyomatékosítsuk.