Végre vége: az apokalipszis ökopozitív lenyomata

Abstract

Az antropocén korszakát az emberiség meghatározó környezeti jelenléte jellemezte és jellemzi. Bár jelenlétünk a föld bioszférájában mindig kiemelt súllyal bírt, az ipari forradalom, a közlekedés ugrásszerű fejlődése, a technológiai vívmányok sokasodása és az urbanizáció ezt a hatást teljesen új szintre emelte a tizenkilencedik század folyamán. A környezetben okozott károk, a klímaváltozás mára társadalmunk egyik égető problémájává vált, mely a politikai, kulturális és gazdasági szereplők sokféle reakciója mellett központi művészeti témává is vált, ahol az élhető emberi jövő környezeti esztétikája egybeesik egy zöldebb világ eszményképével. Ez a változás megfigyelhető a science fiction műfajában is, ahol – főképp az ökokritikus narratívákban – a huszadik század első kétharmadának technocentrikus, steril és letisztult utópiáival szemben előtérbe kerülnek azok a fiktív világok, melyben az ember harmóniában tud létezni a környezetével. Jelen tanulmány középpontjában a posztapokaliptikus science fiction műfaja áll, mely igen hatékonyan reflektál a bolygónk épségét, sőt fennmaradását fenyegető emberi jelenlétre. Azokra a momentumokra koncentrálok, melyek szembemennek a műfaj által közvetített disztópikus jövőképpel, és olyan alternatívákat tárnak elénk, melyben a természettel nagyobb összhangban létezés pozitív kiutat kínál az emberiségnek a globális pusztulásból, már-már utópisztikus lehetőségként. Ezek a példák egy ökopozitív olvasat lehetőségét kínálják fel: a halott városok romantikus romként új, pozitív esztétikai üzenethordozókká válnak, a műfajt jellemző technológiai regresszió környezetkímélő alternatívát jelent, és az egyének és közösségek a posztantropocén létezés újfajta formáit fedezik fel. A tanulmányban kortárs filmeket és sorozatokat elemzek, többek közt a Logan futása (1976), Legenda vagyok (2007), Z mint Zakariás (2015) című filmeket és a Tizenegyes állomás (2021-) c. sorozatot.