Élő szkeccsek. Performatív animáció az 1910-es évek magyar filmjében

Abstract

A magyar filmtörténeti diskurzus hagyományosan az első fennmaradt hazai animációs filmekként tárgyalja a Harctéri karikatúrák (1915) címen ismert összeállítás betétjét, valamint Az Est Film Vértes Marcell által rajzolt 1918–1919-es publicisztikai karikatúráit. A tanulmány ezt a keretezést két szempontból igyekszik felülvizsgálni és újragondolni. Bár a régi és az új médiumokra párhuzamosan fókuszáló médiaarcheológia utólagos pozíciójából ezek a munkák valóban tekinthetők animációs filmnek, az eddig mellőzött nemzetközi szakirodalom bevonásával amellett érvelek, hogy az animáció fogalma ebben az esetben anakronisztikus visszavetítés. Álláspontom szerint a vizsgált művekben az animációs trükkfilm a korai film illuzionista attrakciójának örököseként magával a mozgással, a megelevenedő képpel, a film mágiájával azonos. Másrészt a tanulmány azt állítja, hogy ezeket a mozgóképes alkotásokat nem lehetséges pusztán filmtörténeti keretben tárgyalni, szélesebb médiatörténeti megközelítésre van szükség. Ezek a filmek ugyanis sohasem önállóan jelentek meg, hanem a populáris színpad, a vásári mutatványosság leszármazottjaként előadásalapúak voltak. Ennek a típusnak a megnevezésére a „performatív animáció” fogalmát használom, melynek tanulmányozásánál nemcsak a mozgóképet, hanem a színpadi forma, a nyomtatott sajtó, a rajzolói test, a transzformáción alapuló rajz és a krétatábla médiumait is szükséges figyelembe venni.