A rigai béke (1921) centenáriuma kapcsán

A szóban forgó centenáris béke a kelet-közép-európai régió történelmi múltját alapvetően lezártnak könyvelte el, de ahogyan azt napjainkban is tapasztalhatjuk, az eltelt évszázad sem volt képes a régió jövőjét békés mederben tartani. Mint ahogyan az I. világháborút követően, a birodalmak felbomlása után a „nemzeti” kisállamok születése, újjászületése, illetve az önálló nemzeti léthez jutott kisállamok ellenségeskedése uralta a nemzetközi életet Európában, úgy a Szovjetunió 1991. évi felbomlása megint csak felszínre dobta a régi történelmi sérelmeket, különösen az orosz–ukrán–lengyel relációban. A lengyel és ukrán külpolitika sine non quaja, az oroszellenesség felerősödött, újra hangoztatva azt, hogy a „nagy szláv testvér” magatartása mit sem változott az évszázadok alatt, a nemzeti függetlenségükre újból veszély leselkedik. Az általános veszélyérzet ugyanakkor differenciálódik, mert az ukrán–lengyel kapcsolat elmérgesedését sem lehet kizárni 1921 apropóján. (A történelmi évfordulók a mindkét oldalon működő Nemzeti Emlékbizottságok jóvoltából mindig telítődnek plusz érzelmi töltettel.) Nemcsak az ukrán közvéleményben, de a történészi értékelésekben is egyre gyakrabban ismétlődik az 1921. március 18-án este 20 óra 30 perckor aláírt rigai békeokmány emlegetésekor az a korabeli állítás, hogy Ukrajna azért nem válhatott szuverén, független országgá 1918 után, mert a II. Lengyel Köztársaság Szovjet-Oroszországgal karöltve meghiúsította azt. Az 1991. augusztus 24-én kikiáltott Ukrán Köztársaság tehát hosszú évtizedeken át kénytelen volt a „gonosz birodalmában” élni, s ebben a II. Lengyel Köztársaságnak történelmi felelőssége van. Nem a véletlen diktálja azokat a nagyszabású tudományos erőfeszítéseket és tudományos ismeretterjesztő akciókat, amelyek Ukrajna 1917–1921 közötti éveit „forradalmi időszaknak” állítják be, és hivatalosítják ezt a tézist a kézikönyvekben, tankönyvekben.1